|
Paraliai kalandjaink Eredetileg más országot néztünk ki uticélnak, de különböző okok miatt, nem jött össze. Ezek után úgy tűnt, hogy idén elmarad a nyaralás, ami nagyon elkedvetlenített. Augusztus 8.-án reggel, a neten találtam egy kedvező hirdetést. Férjemnek ecseteltem a lehetőséget és kedvet kapott az utazáshoz. Telefonon felhívtam az irodát, de már nem volt hely. A párocskám annyira lelkes volt, hogy azt mondta, mindenképpen elmegyünk, keressek szállást. De az indulás kizárólag szeptember 8.-12 között lehetséges a munka miatt. Felhívtam egy csomó irodát, majdnem mindenhol azt a választ kaptam, hogy beteltek a kétfős utak ebben az időintervallumban. Gondoltunk egyet, és bementünk az ismerősünk irodájába, próba szerencse alapon. Ott közölték velünk, hogy arra az időpontra, amikor menni szeretnénk, csak Paralián van hely. Ha csak ott van hely, akkor odamegyünk, és nem törődünk az ellenszenvvel, amit a település iránt érzek. Két apartmanház közül választhattunk, a Billy’s mellett döntöttünk. 2008. 09. 08.-09. (hétfő- kedd) Elérkezett az utazásunk napja. Hajnali egykor felébresztett a vihar. Nem bírtam visszaaludni, csak bóklásztam a házban. Átnéztem a bőröndöt, ki-be pakoltam. A párom kocsival elment anyukámért, aki előző nap érkezett haza Nei Pori-ból, és nem várhattuk el tőle, hogy ezek után több mint 200 km-t utazzon a vonattal. Reggel 8-kor megjött Anyu. Megbeszéltük a gyermekeimmel kapcsolatos dolgokat és még gyorsan bevásároltunk. Nagy nehezen elérkezett a délután 4 óra. Búcsú a családtól, gyors ellenőrzés, hogy minden csomag nálunk van-e. Egy barátnőnk vitt ki a buszállomásra. 1635-re volt kiírva a busz indulása. Háromnegyed 5-kor már aggódtunk, hogy ott felejtettek bennünket, ezért hívtuk az irodát. Mondták, ne izguljunk, a busz érkezni fog. Végül 20 perces késéssel megérkezett. Fél perc alatt bepakoltunk és már száguldott is. Karcagnál kifogtunk egy balesetet, ezért hosszan várakoztunk, míg végre a rendőr bácsik átengedtek bennünket. Szolnokon fél órás pihenő, mert több felszálló is volt. Martfűn egy röpke megállás, újabb utasokat vettünk fel. Szegeden már várt bennünket másik négy Grand Tours-os busz. Gyors átszállások, mert késésben voltunk. Nagy volt az örömünk, mert a sofőr mögötti első üléseket kaptuk! A mi buszunk utasai közül páran elkolbászoltak, ezért innen még nagyobb késéssel indultunk. Irány Röszke! Magyar-szerb határ csekély fél óra alatt leküzdve. Szerbiában megálltunk kétszer, de a mosdók állapotáról inkább nem nyilvánítanék véleményt. Minden esetre, azt már tudom, hogy hol nem szabad megállni! Éjjel 1 óra körül elszunnyadtam. Kb. két óra múlva arra riadtam, hogy egy hatalmasat fékez a busz. Amikor kinyitottam a szemem, egy óriási, fényárban úszó kamion jött velünk szemben, a mi sávunkban. Teljesen ledermedtem. Kb. 20 centi választott el a bennünket az ütközéstől. Ettől a perctől kezdve, le sem mertem hunyni a szememet. És ekkor rádöbbentem, hogy a lehető legrosszabb helyen ülünk. A hely szűk volt és a lábaimmal nem tudtam mit kezdeni. De nem panaszkodtam, mert igazán semmiség ez egy görögországi útért! Szerb határ 30 perc, pedig volt előttünk 3 busz. Macedón határ másfél óra! Indulás előtt kötöttünk balesetbiztosítást, de a buszvezetők abban a hitben voltak, hogy csak a TB által kiadott kártyát fogadják el a határőrök. Hiába vitatkoztam velük, hogy a mi biztosításunk a macedónoknál is érvényes. A lényeg, hogy a fejenként 3 euróból, összesen 3 eurót kellett fizetnünk, mert a „kedves” határőrök a felét elengedték (?). Közben ránk virradt.
Macedón határ fél óra, görög határ 5 perc. Az első benzinkútnál egy gyors pihenő, aztán irány Paralia. Azaz mégsem! Először Leptokariara megyünk és leadunk néhány utast. Hogy ez se menjen simán, a településen éppen vásár volt, ezért útlezárások voltak. Röpke háromnegyed óra alatt megszabadultunk a fölösleges utasoktól.
Megérkezünk a Caravel elé. Én bementem a Billy’s-be, átvenni az apartmanunkat és kifizetni az 50 euró kauciót, a párom beállt a sorba a bőröndünkért. A szállásunk kicsike volt, de nagyon szép. A konyha, szerencsére nem a hálóban volt. Egyszer csak látom, jön a férjecském üres kézzel. Közli velem, hogy nincs meg a csomagunk! Mosolyogtam, mert azt hittem, hogy viccel. Leptokarian láttam két olyan bőröndöt, a lepakolt cumók között, mint a miénk, és már akkor felmerült bennem, hogy akár el is keveredhet a holmink. Ez bejött! :D A férjem sík ideg, én csak vigyorgok, mint a vadalma, elvégre nyaralunk. Vivien (a telepített idegenvezető) és a két Zoli (a sofőrök), amikor lerakták a többi utast, elkezdték keresni a bőröndünket. Hívták Leptokáriát, ott nincs. Hívtak más sofőröket, náluk sincs felesleg. Azt a buszvezetőt, aki itthonról Szegedig szállított bennünket, nem tudták elérni. De közben kiderült, hogy más csomagja is hiányzik. Ekkor a férjem közölte, hogy ha este fél hétig, azaz a busz indulásáig nem kerül elő a csomagunk, akkor mi is fenn leszünk a buszon! Na itt hervadt le a vigyor az arcomról, de az iroda képviselői is elkezdtek nyugtalankodni. Hiszen egyik buszon sem volt üres hely. Zoli (az idősebb sofőr) mondta, hogy legyünk nyugodtak, estére itt lesz a holmink. Bementünk a szobánkba és azon gondolkodtunk, hogy most mihez is kezdjünk. Először is meghúztuk a Nextes üveget, és utána küldtünk egy-egy sört. Mire ezzel végeztünk, jött Vivien és Zoli, hogy megtalálták a csomagunkat! Neos Marmaras-on van! Még Szegeden maradt a buszon. Hát igen! Ha rohanvást kell átszállni a sötétben, amikor tele a járgány egyforma bőröndökkel, akkor megesik az ilyesmi. A lényeg, hogy estére megérkezik a cumónk. Salonikiben átrakják egy taxiba, ami majd elhozza. A kérdésre, hogy ez mennyibe fog nekünk kerülni, azt a választ kaptuk, hogy semmibe. De addig mit tegyünk? Először is irány a Zorbas, hiszen már 3 óra, és ideje lenne ebédelni! Rendeltünk két gyrostálat, amit jóízűen elfogyasztottunk egy-egy korsó sör kíséretével. Nem is nézett ám bennünket senki bolondnak, amiért a 35 fokban, melegítőben flangáltunk a sok lengén öltözött ember között. Az apartman felé menet azért páran megállítottak bennünket, hogy megvannak-e már a csomagjaink. Amikor visszaértünk a szállásunkra, lezuhanyoztunk, és állva szárítkoztunk. Elég meleg volt, úgyhogy röpke negyed óra alatt elpárolgott rólunk a víz. Váltottam néhány sms-t Anikóval. Mivel nem tudtunk tisztaruhát húzni, ledőltünk pihenni. Helyi idő szerint fél 8-kor keltünk, hogy átmenjünk meghallgatni Petrát és Vivient a fakultatívokról és egyéb érdekességekről. Amikor helyet kerestünk, ahol ücsöröghetnénk, és nem zavarunk senkit a kissé lelakott „illatozó” ruháinkkal, felfedeztük a bőröndünket a Caravel bejáratánál. A párom szólt a lányoknak és már tűztünk is vissza a szállásra. Végre egy rendes zuhany és utána a tiszta ruha! Régen örültem ennyire bárminek is! A tájékoztatót lekéstük. Akkor keressük meg Pöpit! Könnyen rátaláltunk. „Gyors” bemutatkozás és máris a lényegre térünk. Telefon Anikónak! Van egy 10 perces dolguk, de aztán jönnek. Amikor megérkeztek, irány vissza Pöpihez. Csütörtökre befizettük a kalózhajózást. Aztán sétálgattunk és ismerkedtünk Anikóékkal. A Zorbasban elfogyasztottunk egy gyros pitát vacsira, némi sör kíséretében. Éjfél- egy óra körül elváltunk régi-új barátainktól, és mindenki nyugovóra tért. 09. 10. (szerda)
Meg kellett állapítanom, hogy a napkelte sokkal szebb, mint a napnyugta. Pedig az is csodás látvány! Reggeli után lementünk a partra. Kb. fél órát bírtam ki. Nem nekem való az a hatalmas tömeg és hangoskodás. Visszamenekültem a szoba csendjébe és olvasgattam. Ebédelni ismét a Zorbasba mentünk. Délutáni szieszta után sétára indultunk. Megismerkedtünk két fiatal párral, akik kedvet kaptak a quad túrához. Irány Panos, hogy megbeszéljük vele az időpontot. Másik két párt is fűztünk (most már hatan), hogy jöjjenek velünk, de azt mondták, hogy majd fontolóra veszik. (Később megtudtuk, hogy sikeresen lemaradtak róla, addig-addig gondolkoztak.) Iszogattunk, beszélgettünk és éjfél körül visszatértünk a szállásunkra. 09. 11. (csütörtök) Kalózhajós kirándulás Pöpiékkel!
Amikor útnak indultunk, előkerültek az italok. Kaptunk finom hűs ouzót, amikor elfogyott nagyon finom borocskát iszogattunk. Szépen beöltöztünk kalóznak, készítettünk pár fotót. Jannis (Bocs, ha rosszul írtam a nevét!?) a fejembe nyomott egy kapitány satyakot és beállított a kormányhoz. (Erről is készült néhány fotó, ami nem fog bekerülni az albumomba.:D) Útközben megálltunk, hogy aki szeretne, az úszkálhasson. Én nem szerettem, így csak a páromat fotóztam és gyönyörködtem egy bátor 3 éves fiúcskában, aki az apukájával úszkált a kristály tiszta mélyvízben. A hajóról motorcsónakkal vittek bennünket a partra, de a bátrabbak úszva jutottak ki. Itt meg kell említenem egy idős hölgyet, aki bevállalta az úszást, és csak az utolsó 50 méteren húzta a csónak.
Nagyon finom és bőséges volt az ebéd. Ezt bizonyítja az is, hogy a férjem utálja a halat, de mégis repetázott. (És már nagyon várja a jövő évi nyaralást, hogy megismételhesse a finom ebédet.) Míg eszegettünk, megjelent néhány delfin a hajó körül, de sajnos nem tudtuk lefotózni őket, mert amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is mentek. De így is nagyon örültünk nekik. Ebéd után kagylót gyűjtöttünk. Párom a vízben, én a parton. Ezt ki kellett volna hagynom! A nagy gyűjtögetés közepette, közeli kapcsolatba kerültem egy méhecskével. Egy Adonisnak jobban örültem volna! Pöpi gyors elsősegélyben részesített, amit újra köszönök neki!
Pöpi kicsalogatott a vízből egy gyönyörű rákpáncéllal, amit a parton talált és fájdalomdíjként nekem adta. Ez gyűjteményem ékessége, mert Rá emlékeztet. Hamar elérkezett az idő, amikor vissza kellett indulnunk. Útközben megálltunk még egyszer úszkálni. Láttunk hatalmas kék medúzákat. Anikóék elvittek bennünket haza és tovább indultak Makrigialosra. Este a szokásos séta és vacsi, aztán éjfél körül fekvés. 09. 12. (péntek- szombat) Erre a két napra pihenést terveztünk. Mivel zavar a zsúfoltság, és előző nap láttuk a kikötőből, hogy vannak nyugodtabb partok is a közelben, felpakoltunk és elindultunk Olympic Beach felé. Nem sokáig kellett keresgélnünk. Találtunk egy partszakaszt, ahol 200 méteres körzetben senki sem volt. Nagyon jót strandoltunk.
Ebéd és pihi után a szokásos esti progi. Vacsiztunk abban a bizonyos „szekeres” vendéglőben. Én egy helyi specialitást ettem, amit az óta itthon is elkészítettem. A férjem bordát kért roston, ami közel sem volt olyan finom, mint a nyárs, amit én kaptam, de neki ízlett. De a saláta szuper volt. Szombaton kicsit felhős volt az ég, de kellemes volt a víz, így egész délelőtt fürödtünk.
Mindketten jóllakottan és elégedetten bújtunk ágyba. 09. 13. (vasárnap)
Reggel 9-re mentünk Panoshoz. Amikor be akarták indítani a gépet, ami részünkre volt kiírva, a quad közölte, hogy ő ugyan nem visz bennünket sehová. Gyors csere és útra fel! Első megállónk egy olyan helyen volt, ahol sok tekinek kellett volna lenni. Egy sem volt! Pár kilométerrel odébb viszont összefutottunk egy gyerek tekivel, de a bimbózó barátságunkat hamar lezártuk, mert hosszú út állt még előttünk.
Útközben még láttunk pelikánokat és flamingókat. Sajnos nem mehettünk elég közel hozzájuk ahhoz, hogy szép fotók készülhessenek róluk. Láttunk kivi ültetvényeket, ahol akkora gyümölcs termett, amit a piacainkon sohasem láthatunk. Elmentünk néhány sólepárló mellett.
Tovább indulás előtt még, Panos segítségével, megdézsmáltuk a gránátalmafát.
Hatalmas lakomát csaptunk és finom Mithost ittunk a szokásos jeges korsóban. Ebéd után tovább indultunk, hogy egy magaslatról megcsodáljuk a tájat. Mivel későre járt az idő, visszaindultunk Paraliara.
A kirándulás alatt valamikor, megbeszéltük Panossal, hogy másnap elmegyünk egy motoros túrára is vele. Tiszta szívből köszönjük ezt a csodálatos napot Panos!!! Este átjöttek Anikóék. Beszélgettünk és koktélozgattunk. Ismét nagyon finom volt a Panos féle Blue Hawaii. Szokás szerint, későn kerültünk ágyba. 09. 14. (hétfő)
Nem volt a legjobb döntésünk. Oda felé még tűrhető volt. Erős szél fújt, hatalmas hullámokban gyönyörködhettünk. Néha csepergett az eső, de elviselhető volt. A település nem igazán tetszett. De találtam Anikónak kulcstartót. Kicsit körülnéztünk az üzletekben, és a játszótéren hintáztam egyet. Ez sem bizonyult jó ötletnek, mert a lánc le volt kenve valami olajos vacakkal. Összekentem a kezemet és a ruhámat is rendesen. Vizet találtam eleget, hiszen ott volt a tenger. Szegény ember vízzel főz alapon, amit a pézsé nem távolított el a kezemről, azt egy kis nedves homokkal leszedtem. Mire visszaindultunk Paraliara, a szél sokkal erősebb lett, és fújta a homokot rendületlenül. A bőrünket teljesen „leradírozta”, mindenünk tele lett homokkal. Ebéd után ejtőztünk egyet, aztán sétára indultunk. Vásároltunk még néhány ajándékot, és egy nagy táskát az ajándékoknak. Búcsút vettünk Pöpitől. Fájt a szívünk, mert nagyon megszerettük. Jó volt esténként beszélgetni Vele. Remélem, nem kell egy teljes évet várni, hogy újra találkozhassunk! Még beültünk a Caravelbe egy búcsú italra és beszélgetésre. Panostól kaptam ajándékba 2 darab CD-t. Az egyiken buzuki, a másikon szirtaki hallható. Éjfél körül becsomagoltam és szomorúan bújtunk ágyba. 09. 16. (kedd) Elérkezett a haza indulás napja. Helyi idő szerint 7-kor keltünk. Reggeli után visszaraktuk az ágyakat a helyükre, kitakarítottunk és átvittük a csomagjainkat a tárolóba. Az érkezésünk élményeiből kiindulva, Panostól kértünk ragasztószalagot, amit elhelyeztünk a csomagjainkon, és hatalmas betűkkel ráírtam a nevünket. Az egyik csomagra rákerült a törékeny felírat is, óriási betűkkel. Mivel az újdonsült barátaink is gazdagodtak két bőrönddel, Ők is címkéztek. :D
Az idő kellemes volt, de hamar elfáradtunk. Így lecsüccsentünk az apartmanház teraszára és beszélgetésbe elegyedtünk volt lakótársainkkal. Nagyon jó hangulatban töltöttük a délutánt. Még az sem tört le bennünket, amikor közölték, hogy csak 6 óra körül érkezik a busz. Aztán már csak 7 körülre várhattuk. Mi csak nevetgéltünk, míg a szomszéd apartmanháznál úgy ültek az emberek, mint a karót nyelt verebek. Alig váltottak néha egy- egy szót egymással. 6 óra körül szólt Vivien, hogy negyedórán belül érkezik a busz. 10 perc múlva látjuk, hogy megérkezett a busz, de nem a szokásos útvonalon. Nem tudott befordulni az utcába, így szépen tovább hajtott. Gondolom, felszedte a távolabbi apartmanoktól a csomagokat és úgy érkezett meg a Caravel elé 7 óra körül. A busz szépen leparkol, kiszáll az egyik sofőr, és egy az egyben lefejelte az ajtót. Felszakadt a bőre, irány a doki. Közben látjuk, hogy a járgány tetején lévő „ajtót” próbálják a helyére rakni. Mint kiderült, valami vezetékbe vagy drótba beleakadt és leszakadt. Közben visszaérkezett a sérült sofőr, akit néhány öltéssel befoltozott a doki. Negyed 9-kor „végre” elérkezett az indulás. Adio Paralia! A határra hamar elértünk. Gyors átpakolás. Nagyon odafigyeltünk, hogy a saját csomagjainkat cigöljük át a járgányra, ami hazáig hozott bennünket. A lehető legjobb helyet kaptuk a buszon, a sofőr fölött ülhettünk az emeleten. Hatalmas hely volt, a lábaim kényelmesen elfértek. És amikor úgy éreztem, hogy dagadnak, akkor szépen felpakolhattam őket a korlátra. Ennek köszönhetően, szinte végig aludtam az utat a magyar határig. Ilyen még sohasem történt velem! Háromszor ébredtem fel csupán. A szerb-macedón határon, Nis környékén egy pihenőben, és valahol a szerb-magyar határ közelében, egy benzinkútnál. A magyar határon kb. fél óra alatt keveredtünk át. A többi határátlépés ideje kimaradt. Szegeden lepakoltunk néhány utast és pihentünk egy picikét. Ugyanez Szolnokon. Kb. délután 1 órára értünk haza. Összességében jó nyaralást tudhatunk magunk mögött. A Grand Tours személyzetével nagyon elégedettek voltunk. A két Zoli, akik Görögország felé repítettek, rendkívül jó fejek és segítőkész emberek. Petra és Vivien is megtesz minden tőlük telhetőt az utasokért. És még a szezon végén is tudnak türelmesek és mosolygósak lenni. Igaz, akik hazahoztak bennünket, nem igazán voltak beszédes kedvükben és nem is tűntek barátságosaknak. Az egyik sofőr különösen antipatikus volt számomra. (Ráírtuk a táskánkra, hogy törékeny holmik vannak benne, és minden pakolásnál figyelmeztettük is erre /mert lazán rápakolta volna a 20 kilós bőröndöt!/. Valahányszor kikerült a táskánk a rakodótérből, dobálta és még jól meg is lapogatta a tatyót. Mivel az ajándékok, csodával határos módon, épségben megúszták az utat, már ez a viselkedés is jelentőségét vesztette számomra. Csak azért írtam le, mert ez is hozzátartozik a történethez.) De ezt a fáradságuknak és a felmerült problémáknak tudom be. Mind a 3 busznak meg kellett várni a görög határon, a Paraliaról érkező buszt. Ez több mint egy órát vert a menetidejükre. Én sem repkedtem volna örömömben. Mire hazaértünk, már mosolyogni is tudtak. Ha úgy alakulna, hogy ismét busszal kellene utaznom, biztosan Őket választanám. A nagy tömeg, ami Paralian várt bennünket, sok energiát kivett belőlem az első napokban. De megtanultam, hogy ha nagyon akarom, akkor így is tudok pihenni. A település nem vonz, de a megismert emberek miatt visszamegyünk. És még nem voltunk a motoros túrán, a párom nem jutott el Zeus fürdőkádjához, nem voltunk Athénban. Szóval, van még néhány befejezetlen ügyünk, amiért vissza kell térnünk Görögországba. Valaki mondta, hogy az Égiek nem engedik, hogy minden tervezett programot teljesítsünk, mert újra és újra visszavárnak. Legyen hát úgy, ahogy Ők akarják! |
Nagy
késésben voltunk, ezért a sofőr úgy döntött, hogy gyorsítunk kicsikét. Egy
„kedves” útitársunk, akivel az első perctől gondok voltak (nem engedte az
előtte ülő gyerekeknek, hogy rádiót hallgassanak, mert ő beszélget, éjszaka nem
dönthették meg az ülést, mert neki kényelmetlen. Így a dr. „úr” miatt egy 9
éves gyerek nem pihenhetett egész úton.) elkezdett kiabálni, hogy lassabban. Ez
nem volt neki elég. Előre rohant és kiosztotta a sofőrt, aki ezek után rendre
utasította, jogosan. Mert, ha tényleg életveszélyesen vezetett volna, akkor én
lettem volna az első, aki replikázni kezd, mert hiába próbáltam ki a repülést,
a tériszonyom megmaradt. Tehát, tuti üvöltöttem volna, ha veszélyesnek éreztem
volna a sebességet a szerpentinen.
Most
már tényleg Paralia a következő megálló!
Hajnalban
ébredtem. A kávé után gondoltam egy nagyot, kaptam a fényképezőgépet, és
lementem a partra napkeltét fotózni. Csodás érzés volt sétálni a kihalt
utcákon. A friss levegő és a csend nagyon megnyugtatott. Alig lézengett itt-ott
valaki. A boltos bácsi akkor nyitott, néhányan takarították a járdát az üzletük
előtt. Több helyi embert láttam, akik pirkadatkor úsztak egy nagyot a
tengerben.
Negyed
10-re kellett az Arianahoz érnünk. Anikóék felvettek bennünket a szállásunk
közelében, és együtt mentünk a kikötőbe. Nagy örömünkre, az Ariana nem egy
rozsdás bádogteknő, hanem egy csodaszép, fából készült hajó. Gyorsan
felszálltunk és helyet kerestünk magunknak. Mivel még várni kellett néhány
utasra, a partról készítettünk néhány fotót a hajóról.
A
parton már készült az ebédünk. Saláta, halacskák és virsli grillezve. Kaptunk
cipurót és magyar házi páleszt, és akinek ez nem volt elég, kapott borocskát.
Ezután
bementem a vízbe kagylót gyűjteni. Nem volt túl jó a felhozatal, de találtam
egy rákot, ami már nem mutatott életjeleket. Természetesen bekerült a
gyűjteményembe.
Amikor
meguntuk, visszaindultunk a szállásunkra. Útközben vettünk néhány finom sütit.
Este
kagyló vacsora volt Panosnál. Míg vártunk a vacsira, sört iszogattunk. Sokan
kértek koktélt, és az egyik nagyon az ínyemre valónak tűnt. Imádom a kókuszt és
az ananászt. A Blue Hawaii kókuszos alkoholból és ananászléből készült. Nagyon
finom volt és egy el is kopott, amíg sorra kerültünk a kagylós tálnál. Kb. este
11-kor sikerült hozzájutnunk egy adaghoz. Igazi jó magyar szokás szerint, volt
olyan, aki már 3 adagot is lenyomott addigra, nem törődve a többi várakozóval. És
ez jó hangosan reklámozta is. A kagyló nagyon finom volt. Még a férjem is
megkóstolta. Annyira nem ízlett neki, hogy egy egész adagot elfogyasszon, de
egy kagylót lenyelt egy fél szelet kenyérrel. :D A gyros pitának jobban örült.
Elérkezett
a quad túra napja!
Panos
elvitt bennünket egy partra, ahol rengeteg, szebbnél szebb, kagylót és egyebet
gyűjtöttünk. Ami elkeserített, hogy egy ilyen gyönyörű part, tele van
szeméttel!
Panos
elvitt bennünket egy ásatásra is, ahol Stavros (aki aznap ünnepelte a
névnapját?!), a házigazdánk, üdítővel és édességgel várt bennünket. Körbe
vezetett a területen, ahol gyönyörű mozaik padlókat fotózhattunk. Sajnos a
régészeti leletek nagy része a múzeumokban látható csak, de néhány szépséget
azért megcsodálhattunk.
Néhány
kilométer megtétele után megmártóztunk egy 90 %
A
hazaút nem volt zökkenő mentes, mert a quadunk nem bírta az emelkedőket, sokat
kellett tolni. De ezt is egy jó bulinak fogtuk fel. A lejtőn döngettünk, mint
az őrültek, hogy szerencsés esetben, felérjünk az emelkedő tetejére. Ez nem
mindig jött össze. Volt, hogy toltuk a járgányt, vagy húztak bennünket a
társaink, de az is előfordult, hogy a párom gyalogolt, én meg repesztettem kb.
5 km/ h-s sebességgel. Nagyokat nevettünk, remekül szórakoztunk! 
Reggel
9-re mentünk a Caravelbe. Felhős volt az ég az Olympos fölött, ezért azt mondta
Panos, hogy várunk kicsit, hátha javul az idő. Közben kiderült, hogy az egyik
fiúnak, aki jött volna velünk, egész éjjel fájt a foga, ezért ő és a felesége
nem jönnek. Sajnos az időjárás is olyan volt, hogy nem lehetett bevállalni a
hegyi motorozást. Így gondoltunk egyet és átsétáltunk Olympic Beach-re.
9-kor
elhagytuk az apartmanunkat. A délután 1 órával szemben, szinte rögtön megkaptuk
az 50 eurós kauciót. A busz érkezése délután 4-re volt kiírva, így volt időnk
elkölteni a maradék pénzecskénket. Még némi ajándék és emléktárgyvásárlás,
aztán az idei utolsó igazi gyrostál elfogyasztása.