Újra Görögországban

  

 

 

 

Ma éjjel megint a tengerről álmodtam….. 

 

 

 Sajnos már csak álom, hogy két hetet megint imádott országomban tölthettem.

Nem tudom milyen az, ha valaki gond nélkül utazgathat a világban, de én egyenlőre úgy érzem Görögországot nem tudnám soha, soha megunni!

 

Az idén Pargát választottuk úticélnak, igaz hosszadalmas tépelődés, tervezgetés előzte meg, de bátran mondhatom, hogy nem bántuk meg.

Így utólag még a fárasztó szerpentines, hegyi utakon (az autópálya még épül) vezető utazás is elviselhetőnek tűnik, bár akkor már úgy éreztük, hogy rossz választás volt Parga! 

 

    

 

Ez a gondolat nálam még eltartott egészen másnap reggelig, amíg megbékéltem a szállással! Nem akarom részletezni a negatív dolgokat, mert őszintén mondom, hogy teljesen elmúltak belőlem a rossz érzések, bár ahol lehet azért nem fogom elfelejteni megemlíteni azt az irodát, aki átveri ezzel a szállással a magyar utazókat, de ez most nem erről szól.

 

Itthon még úgy terveztük, hogy lazítós, pihenős, „hagyjuk magunkat sodorni az árral” típusú nyaralás lesz, de annyi gyönyörű hely láttán nem bírtuk ki, hogy ne pattanjunk minden nap az autóba. Még ma is fáj, hogy rengeteg helyet mégis ki kellett hagynunk az idő rövidsége miatt. De legalább lesz indok újra visszamenni oda!!

 

Többszáz fotó és élményleírás után mi is ellátogattunk az Acheron folyóhoz. Persze szokásunkhoz híven többször is eltévedtünk, amiből mindig jó dolgok szoktak kisülni. Most is így jutottunk el a Necromantion jósdához, ami nekem nagyon nagy élmény volt.

 

   

 

Imádok régi kövek, falak között bolyongani a családom nagy bánatára, mert ők hamarabb meg szokták unni ezeket. Én talán egész nap ellettem volna ott, ha nem hajtott volna a vágy, hogy még többet lássak!

A kriptában pl. elképzeltem a sok embert, aki azért utazott oda hajdanán, hogy a halottaival beszéljen, és állítólag a papok valami emelővel érkeztek meg a kriptából, amiről a szegény tudatlan emberek azt hitték az alvilágból jönnek! Ezért is tartották úgy, hogy a kripta Hádész és Persephoné palotájának csak a legfelső emelete!

  

Tovább tévelyegve eljutottunk Kanalli városkába, ahol legalább véletlenül találtunk egy Champion üzletet, és kérdezősködve, szerintem elég hosszú úton de végül kikötöttünk Gliky faluban, ahol végre ott volt a régen várt folyó, az Acheron! 

 

      

 

Szokásos frappénkat megittuk a folyó partján, majd ott rögtön belegázoltunk a vízbe, és én ott rögtön szívbajt is kaptam a rettenetes hidegtől. Még kiszaladni sem tudtam, mert ott nagyon sebes a víz sodrása, utóbb rájöttünk, hogy egyáltalán nem ott kell belegyalogolni, hanem jóval fentebb! De hát saját kárán tanul az ember! Egy alkalmas helyen kievickéltünk a partra, én már sírtam is a fájdalomtól, de később egy gyönyörű hegyi séta után, ahol már több ember is volt, a párom és a fiam újra belemerészkedett a vízbe, és begyalogoltak a szurdokba. Én megelégedtem a fotózással, videózással és ismét elragadtak a képzeleteim a régmúltba!

 

 

 

Meg persze a jelenbe is, hogy milyen jót nevethettek rajtunk, akik látták, hogy hol gázolunk a vízbe. Igen érdekes lett volna, ha onnan lentről feljutunk a több km-re fekvő szurdokig.

  

El nem tudtam képzelni, hogy pici gyerekek, vagy bárki más hogy bírja ki azt a rettenetes hideg vizet, hogy még fürödnek is benne! Vagy én vagyok túlérzékeny, nem tudom, mindenesetre a táj szépsége és az a gyönyörű napos délután megérte, hogy odamentünk.

  

   

 

Visszafelé bekanyarodtunk Ammoudiába, mert arról is láttam gyönyörűszép fotókat, és nem csalódtam, bár éppen akkor olyan hatalmas szél fújt, hogy a homok rendesen csípte a bőrünket, fotózni sem mertem, mert már egyszer tönkrement a gépem a homokszemtől, ami bekerült a lencsébe. Úgyhogy csak szétnéztünk, és elhatároztuk, hogy oda még átmegyünk egyszer legalább fürödni is, mert széles, homokos partot és gyönyörű vizet találtunk ott! Egy pár nappal később át is mentünk és nagyon szép napot töltöttünk ott.

  

   

 

Úgy láttuk ez egy szabad camping, mert rengeteg lakókocsi, és sátor volt a parton, de egyáltalán nem volt zsúfoltság! Ammoudiánál van az Acheron folyó deltája is, ahonnan hajóval végig lehet utazni a folyón! Sajnos erre későn jöttünk rá, mert biztos nem hagytuk volna ki ezt a kirándulást.

 

 Előző nap már felderítettük a Lichnos Beach-et is, ahová még gyalog is át lehet sétálni Pargáról, bár kicsit hosszú séta, de állítólag gyönyörű olajfa ligeten át vezet az út! Ezt én nem láttam, mert mindig autóval ugrottunk át oda, éppen valahová indulóban, vagy érkezőben valahonnan, bár utolsó napunkat teljesen ott töltöttük. Az az egy nap lett igazi, pihenős, lazítós nap, amilyennek az összes többit is terveztük.

  

 

 

A Lichnos kavicsos part, kristálytiszta vízzel, legtöbbször hullámokkal! Van két taverna is a parton, és napágyak, napernyők. Mi utolsó nap 3 ágyat béreltünk 1 napernyővel 8 euróért, ebben benne volt egy kenu is, amit egész nap használhattunk. A párom ennek örült a legjobban.

  

 

 

 

 

Parga többi partját nem ismertük meg közelebbről, bár látni láttuk mindet. Szerintem mindegyik szép a maga módján, és kinek mi felel meg legjobban, mindenki talál megfelelőt!

 

Voltak esős napjaink is, hideg széllel –persze meleg ruha nélkül-, de valahogy ott az sem keserített el igazán. Persze sajnáltam volna, ha már nem tudunk fürödni, de kirándulni akkor is lehetett, nem kellett otthon ülnünk.

Egyik ilyen napon el is indultunk Kassopé felé, ahol egy régi, ókori város romjai találhatók, állítólag pazar kilátással a Jón tengerre is.

 

 

 

Na ebből nem láttunk semmit, épp a párás, felhős idő miatt, de a környékre tényleg pazar kilátás volt.

 

 

A romok pedig csodálatosak, hatalmas területen fekszenek és bár még mindig folyik a feltárás, azért már így is el lehet képzelni milyen lehetett ott élni. 

 

      

 

Ami kicsit kellemetlen volt, hogy archeológiai terület vagy sem, de most is legeltetnek ott birkákat, aminek elég látható nyomai vannak bármerre is sétál az ember. Úgyhogy vigyázni kell, hová lépünk. Viszont hallva a kolompot az állatok nyakán, behunyt szemmel akár azt is lehet képzelni, hogy még most is folyik ott az élet, csak épp nincsenek otthon a háziak! Jó! Ez kis túlzás, de érdekes volt!

Eléggé borús idő volt, de azért elláttunk Zalongóig, az emlékművet le is fotóztuk, de egy pillanat múlva már sűrű felhő takarta!

 

 

 

Elindultunk, hogy megnézzük közelebbről, de hatalmas felhőszakadás fogadott ott minket.

Vártunk egy félórát, hogy majdcsak abbamarad, de reménytelennek tűnt a dolog, úgyhogy továbbindultunk. Ahogy ereszkedtünk lefelé a hegyről, úgy tisztult ki az idő!  

 

Arta felé kanyarodtunk, amiről azt olvastam, hogy nem egy igazi turisták által látogatott hely, és mégis sok látnivalót találhat az odalátogató. Sajnos több múzeumot nem találtunk nyitva, épp sziesztaidőben értünk oda, de nem bántuk meg, hogy arra kanyarodtunk. 

 

Engem legjobban az Old Bridge érdekelt, egy régi szamárhátú híd, amihez egy Kőműves Kelemenéhez hasonló legenda is fűződik.

Állítólag folyton ledőlt a híd legmagasabb pillére, és a hidat építő mesternek azt jósolták, hogy ha a feleségét befalazza oda, akkor állva marad a pillér! Talán így volt, talán nem, de tény: a híd még ma is áll, bár csak gyalogosok használhatják.

 

 

Artába könnyen odataláltunk, még a híd is jól ki van táblázva, viszont parkolás után már gyalogosan mégis sikerült eltévednünk. Rossz felé indultunk, és már egy olyan szűk ösvényen gyalogoltunk befelé a nádasba, ahol még az út is elfogyott. Félóra után úgy döntöttünk, hogy ennyire kicsi híd már nincs is, hogy még mindig ne vegyük észre, úgyhogy visszafordultunk. Persze, hogy az ellenkező irányban volt a híd, de egészen jól látható helyen, csak mi nem láttuk!!

 

   

 

Gyönyörű szép a híd és környéke, bár turistákat azért láttunk még buszokkal is. De tényleg nem volt zsúfoltság semerre!

A hídon érdekes volt úgy lépkedni, hogy talán tényleg igaz a legenda a befalazott nőről, és fentről sokkal magasabbnak is tűnt, mint alulról fotózva. Nagyon örültem, hogy láttam legalább ezt az egy ilyen építésű hidat, mert azt már sejtettem, hogy Zagória vidékére nem fogunk eljutni, kevés lesz időnk! Arra a vidékre nagyon jellemzőek az ilyen tipusú hidak.

 

Jó volt úgy visszaindulni Pargára, mintha csak kirándulók lennénk, és megyünk haza…!

 

 

Parga is elvarázsolt teljesen, tényleg egy kis ékszerdoboz, ahogy már többen is írták. Ki nem hagytuk volna egy este sem az esti sétát a városban, a várban, a vásárlásokat a bazárban, és a kikötőben való ücsörgést, nézve a nyüzsgést és arra gondolni, hogy ráérünk, sehová nem kell sietni, még egy kis ideig miénk a világ!!!

 

        

 

 

 

Befizettünk egy Paxos-Antipaxos hajóútra is, bár én eredetileg úgy terveztem, hogy menetrendszerű járattal átmegyünk Paxosra, és onnan tovább Antipaxosra, de nem tudtuk sajnos megoldani, így szervezetten kellett.

 

Kicsit erre is ráfaragtunk, mert hallottunk egy olyan hajóról, amelyik a legtöbb időt tölti Antipaxos Vrika Beach-én, azzal szerettünk volna utazni, de kapitány közölte –nagyon kedvesen, és mosolyogva, mert tudta, hogy miért szeretnénk vele menni-, hogy befejezte a szezont, már nem indul az idén többet!

Ő ajánlotta a Marco Polot, hogy azzal menjünk, bár az már nem köt ki a Vrika Beach-en, sőt a többi hajó sem!

 

Sajnáltuk nagyon, elég rosszkedvű is voltam elinduláskor, de azért jól sikerült a nap. Hatalmas hullámokon hajóztunk, szólt a görög zene, mindenki jókedvű volt, persze, hogy nekem is elmúlt a rosszkedvem. Elmondta a kapitány, hogy először Antipaxos felé megyünk, majd onnan Paxosra, de ez érkezéskor módosult.

Először Gaiosban kötöttünk ki, ahol kaptunk 3 órát, hogy barangoljunk a városban, ebédeljünk, ki mit szeretne!

 

  

 

Mi csak egy frappét ittunk egy partmenti tavernában, és mivel ott is rengeteg kis szűk utcát találtam, amit imádok fotózni, így hamar eltelt a 3 óra, és már indultunk is tovább. Gyönyörű barlangos, sziklás part mentén áthajóztunk Antipaxoshoz, nem írom, hogy –ra, mert nem kötöttünk ki sehol.

A hajóról lehetett beugrálni egy valóban álomszép vizű öbölben, de nagyon mély vízbe, úgyhogy csak a jó úszók vállalkoztak rá!

 

      

 

Ettől függetlenül nem bántam meg ezt az utat sem, mert nagyon jól éreztem magam. Még delfinek is úsztak mellettünk, de sajnos lemaradtam róluk, mert a hajó orránál úsztak, és mire az odacsődülő embereken átvergődtem, már messze jártak. Ezt az egyet nagyon sajnálom azóta is.

 

Még az első napokban fellátogattunk Ali Pasa várához, ami pár km-re van Pargától, lehet is látni a magasban!

 

 

Gyönyörű pici kis falun kellett átmenni –Anthoussán-, de hamar odaértünk. Szerencsénk volt, mert a kiránduló „kisvonat” épp indult visszafelé, így csak egy öreg nénikét találtunk a várban, aki fűszereket, mandulát, olívabogyót árult és kényelmesen üldögélt a hűvösben! Mandulát vettünk tőle, mert annyira kedvesen kínálta a portékáit, hogy nem tudtuk otthagyni. Görögül ugyan –amiből egy szót sem értettünk-, de nagyon kedvesen elmagyarázta minden fűszer tulajdonságait, hogy melyiket miért vegyük meg!

Azt viszont nem engedte, hogy lefotózzuk. Még mutatta, hogy egy táblán ki is van írva, hogy ne fotózzák! Persze az is görögül!

Bejártuk a várat, gyönyörű fotókat készítettünk a környékről.

 

      

 

Kicsit sajnáltam, hogy nem a „kisvonattal” mentünk fel, mert szól a zene végig, dudál, az emberek integetnek, szóval nagyon hangulatos az a kirándulás is, de mi indultunk tovább, ezért választottuk az autót.

 

Folytattuk utunkat Sivóta felé, amiről nagyon hangulatos kis videót láttam még indulás előtt, és szerettem volna a valóságban is látni. Hamar odataláltunk, még el sem tévedtünk egyszer sem. Nagy csoda!

 

     

 

Igazi kis üdülőtelepülés, sok turistával, de hatalmas csenddel! Úgy gondolom olasz és német nyugdíjasok kedvelt helye lehet, mert csak ilyen szavakat hallottunk, és a fiam szerint csupa nyugdíjasokat láttunk! Még viccelődött is, hogy valami történhetett, mert eltűntek a fiatalok! Ezt alátámasztva még később Pargán is csupa idősebb ember jött szembe. A fiam teljesen kétségbeesett, hogy mi történt! Valami titok lappang a dolog mögött…! Mindez persze vicc volt, rengeteget nevettünk azon a napon!

 

  

 

Sivóta kikötője elég nagy, és rengeteg taverna van a parton, de mégis nagyon nagy csend volt mindenhol. Este azért kíváncsi lennék rá, hogy nagyobb-e a nyüzsgés, de kora délután nem volt. Hatalmasat sétáltunk, benéztünk egy super-marketbe. Megállapítottuk, hogy az árak ugyanolyanok, mint Pargán, megcsodáltuk az üzlet saját papagáját, aki felháborodva beszélt éppen valamit, majd továbbmentünk valami fürdőzős partot keresve. Egy csodaszép kis út vezetett le egy öbölbe, ahol a bátrabbak napoztak is, de mi nem táboroztunk le, mert elég hűvös szél fújt.

 

A következő napos reggelen elindultunk Igoumenitsába, hogy átkompoljunk Korfura. Volt egy menetrendünk még a netről, ahhoz igazítottuk érkezésünket, később kiderült, hogy fölöslegesen, mert szerintem össze-vissza indulnak kompok, semmi köze a menetrendhez.

Minden ablakhoz ki van írva, hogy éppen melyik kompra árulnak jegyet, de még véletlenül sem egyezik az általunk vitt, és az ott talált menetrendekkel.

 

 

Vettünk 3 személyjegyet –az autót a parkolóban hagytuk- az Axaios nevű kompra, ami 29,50 euróba került, mint utóbb kiderült azért, mert elég luxuskategóriájú komp volt.

Bőrülésekkel, parkettás, plazma TV-s, több büfés szuperjárgány! Nagyon kényelmesen utaztunk az biztos, alig másfél óra alatt Korfun voltunk. Sokallottam az árat, de legalább ezt is megtapasztaltuk!

 

     

 

A kikötőben rengeteg változás van, mióta legutóbb ott jártunk. Csodaszép hatalmas váróterem, és hatalmas területen terül el az egész! Rögtön kerestünk egy jegykiadó ablakot, hogy megtudjuk mikor indul estefelé komp vissza és vettünk is rá jegyet. Ez mindössze 9,50-be került hármunknak. Szerintem nem árt, ha ismeri az ember a kompok neveit, vagy a kategóriájukat.  

 

Visszafelé is kényelmes volt, és külön élveztük, hogy rajtunk kívül csak 2 turista volt rajta, csupa göröggel utaztunk, és teljesen sötétben kötöttünk ki újra Igoumenitsában. Ilyen még úgysem volt soha!

 

De előtte még egy csodás napot töltöttünk a fővárosban. Nem is bántam, hogy az autót nem hoztuk át, mert akkor úgyis útrakeltünk volna a szigeten és egy rohanás lett volna az egész. Így viszont itt is hatalmasakat sétáltunk, elvesztünk az Óvárosban –szótfogadva az egyik útikönyvnek-, ebédeltünk egy hangulatos tavernában, végigsétáltunk a bazársoron és a Listónon.

 

       

Az Esplanádon üldögéltünk, fagyiztunk, megnéztük a Gerald Durrell kis parkot, a Régi Erődöt és megállapítottuk, hogy egy nap még a fővárosra is kevés, muszáj lesz még Korfura is egy nyaralást tervezni. Szerettük volna látni az Ázsiai Múzeumot is, de arra már nem jutott idő.

 

       

Még így is rohanni kellett a komphoz, mert szokás szerint eltévedtünk –mily meglepő- a bazársorok között!

A kikötőben még frappéztunk egyet az indulásra várva és nemsokára már újra a kompon voltunk, és figyeltük a távolodó szigetet, az erődök jól ismert látványával. 

  

 

 

Még utazás előtt elhatároztam, hogy Lefkadára mindenképp elautózunk, mert nem akartam elhinni, hogy létezik olyan színű víz, mint amilyeneket a fotókon láttam pl. Porto Katzikinél, Egremninél vagy Kalamitsinél. Hát létezik!!! És a valóságban még sokkal kékebb talán, mint a fotókon!

 

 

Különös volt a Prevezánál lévő tenger alatti alagúton átautózni, a tudat, hogy a víz alatt megyünk nekem külön élmény volt.

 

    

 

Lefkada pedig hatalmas meglepetés volt számomra. Valahogy ez a sziget sohasem vonzott nyaralás céljából. Nem igazán tűnt elég görögösnek nekem. Talán azért, mert szárazföldi úton is megközelíthető, vagy elsikkadt a többi cél között, de nagyon-nagyon meglepődtem a pici kis görög falvakon, amiken átautóztunk.

 

  

 

A hatalmas, sziklás hegyek is megleptek, és hát a víz szine.

Már azért az egyért megéri odautazni!

 

Porto Katziki helyett végül is Egremnin kötöttünk ki, utólag már megbánva kicsit, mert ott talán kevesebb lett volna a lépcső!

Nem fogadtuk meg a tanácsot, hogy délelőtt érdemes menni, aki a nyugisabb vizet szereti. Mi délután értünk oda, és embernagyságú hullámok fogadtak minket. Még a fiamnak is sok volt, pedig Ő imádja a hullámokat!

 

  

 

De a gépem majdnem besokallt annyit fotót készítettem. Izzott a fényképezőgép és a kamera is, mert egyszerűen mindenáron magammal akartam hozni azt a hangulatot, ami ott elfogott!

 

Persze ez nem sikerült, de mégis már századszor néztem végig a felvételeket arról a napról! Mindenképp akarok nyaralni Lefkadán valamikor, és az egész szigetet bejárni, mert annyira gyönyörű kis falukat láttam, hogy muszáj felderíteni!

  

Bejártuk Parga környékét is amennyire tudtuk. Sivóta felé menet láttunk gyönyörű, csendes kis öblöket. Egyik nap visszatértünk egy Agios Paraskevi nevű falucskánál lévő strandra, de annyira fújt a szél, hogy nagyon fáztunk, ezért felkerekedtünk és visszaindultunk Lichnosra. Ott érdekes módon már nem fáztunk annyira, úgyhogy pár órát ott maradtunk, és én újra hódolhattam a kavicsgyűjtési mániámnak.

Útközben arrafelé is találtunk egy hatalmas, homokos partot, amit nagyon kedvelhetnek a lakókocsis, sátoros nyaralók, mert ott is nagyon sokan voltak. Sajnos a falu nevét nem jegyeztem meg, pedig lehet, hogy hasznos lenne azoknak, akik szeretik az ilyen tipusú nyaralást és még nem jártak arra. De még hátha lesz módunk újra felfedezni!

 

  

 

Amilyen rosszul indult ez a nyaralás, a fárasztó út miatt, a szállással ért kellemetlenségek miatt, annyira gyönyörűre sikeredett a végére, és én újra fájó szivvel csomagoltam az utolsó este, hogy másnap kora reggel induljunk.

Egy nagyon picit enyhítette a fájdalmamat, hogy még Makrigialosra bemegyünk hazafelé, mert az már csak időhúzás, hogy még pár órával tovább maradhassunk a „paradicsomban”!

 

Megszerettem Pargát, az ott élő embereket, akik mind-mind nagyon kedvesek voltak. Kedvenc super-marketünk tulajdonosát és apját, akik felváltva, de ugyanolyan kedvesen szolgáltak ki minket, és mindent fájt otthagyni!

 

  

 

Kicsit később indultunk, mint terveztük de szerencsére egy kényelmesebb utat találtunk visszafelé, ami nem volt annyira szerpentines, és szédítő! Viszont itt két helyen is hegyomlás

lehetett még előző éjjel, mert a munkagépek javában dolgoztak, a forgalom el volt terelve, így már délután volt mire Makrigialosra értünk.

 

Megebédeltünk a Maistros tavernában, egy jót sétáltunk a csendes kis faluban. Furcsa volt Parga nyüzsgése után, de nekem még mindig nagyon kedves! 

 

     

Itt is fotóztam rengeteget újra, és egy kis „szieszta” után, amit a parkban töltöttünk el, útnak indultunk hazafelé. 

 

     

A falu szélén kerestem a kamerát, ekkor belénkhasított, hogy a parkban felejtettük a padon. Irány vissza!! Persze egymást okoltuk, hogy miért nem figyelt a másik! Szerencsénk volt! A kamera érintetlenül hevert ugyanúgy a padon, ahogy otthagytuk. Pedig közben eltelt kb. negyedóra! Óriási megkönnyebbülés után, és remélve, hogy már semmi baj nem ér minket hazaindultunk!  

  

A határon még egy kis vásárlás majd irány Magyarország!

 

 

Macedóniában hatalmas szélvihar és eső volt végig, az útelterelés is megvolt még, hosszú ideig kétsávos az út, és a Szerbiában lévő autópálya visszafelé vezető szakasza még mindig elég rossz minőségű, de szerencsére semmi gond nem volt az úton.

 

 

A határokon pillanatok alatt átértünk oda- és vissza is, egyedül a magyar határőr rámolt egy kicsit a kocsiban, de Ő is hamar végzett, és éppen, amikor már fellélegeztünk, hogy nemsokára ágyban pihenhetünk, akkor Cegléden még utoljára sikerült eltévednünk! Kis csavargás, kérdezősködés után azért rátaláltunk a helyes útra, és reggel 9 órakor hazaérkeztünk!

 

Ottlétünk alatt olvastam egy könyvet. Az írónő egy évig utazgatott a világban férjével, többek között a görög szigetvilágban is. Abban olvastam, hogy „Minden utazásnak titkos a végcélja, és erről az utazó mit sem tud.”

Hát én sem tudom mi a végcél, viszont azóta is minden éjjel a tengerről álmodom, és várom, hogy újra láthassam!!!

 

 

 

Nagyréde, 2007. szeptember 19.